Hidegkúti-turistaház

usa x

megfogadtam, hogy new yorkról nem fogadok írni. nem töltöttünk itt annyi időt (csak két és fél nap, abból is teljesen felesleges találkozókkal telt egy), hogy bármi érdemit tudjak ahhoz képest írni, amit már mások úgyis megírtak. mondjuk arról volna értelme írni, hogy mekkora egy hóhányó szervetettel találkoztunk, mint az ensz-nek dolgozó egyik think tank-kel. eleve – mint, ahogy utunk során mindig – a gmf-stáb felhívta figyelmünket – mint ahogy utunk során mindig, feleslegesen – a dress code-ra. nomost ehhez képest kaprunk egy guided tour-t az ensz székházban, ahol pl. lehetett a regnáló ensz főtitkár papírmasé figurájával együtt fényképezkedni. nem vicc. mivel a csapatban elég magas pozícióban lévő miniszteriális arcok, vezető médiafütyik, valódi think tank-nak dolgozó valódi szakemberek voltak, azért azt el lehet képzelni, mennyire kibaszta ez a biztosítékot.

aztán be lehetett menni az üres ülésterembe, ahol külön felhívta a figyelmünket a vezető, hogy egyfelől kussoljunk, másfelől meg ne kolbászoljunk el, üljünk rendben, egy helyen. a legszebb az volt, amikor megmutogatták az ensz különböző obskúrus államoktól kapott, giccses izékből álló ajnádékokból álló gyűjteményét. kína, belorusz, korea… a török kolléga nem állotta meg, hogy ne gratuláljon ehhez. igaza is volt. majdnem nemzetközi diplomáciai botrány lett  J

utána jött ez az ún. think tank szervezet. a francia fickó nemes egyszerűséggel (mondjuk ezt még angolul, de elképesztő kiejtéssel) közölte, ő nem szeret, nem is tud angolul beszélni. majd az „asszisztense” fordít. a nőről mindenki megállapította a végén, lehet, hogy az asszisztense, de leginkább, főállását tekintve a szeretője lehet. sem angolul nem tudott, sem egy vakhangot nem tudott hozzátenni az ügyhöz. pedig rettenetesen érdekes volt: hogyan kellene megújulni az ensz-nek. a válasz, már ami kihajazható volt: közvetítenie kell a különböző kultúrák közt és a kölcsönös megértést kell szolgálnia. nemrégen létre is jött egy egyezmény spanyolország és törökország közt, mint a muszlim és keresztény világ egy-egy képviselője között. remek. és? miről? kultúrális csere és megértés. és? mi llesz a tartalma? (no, itt kezdte az „asszisztens” végképp feladni…) a másik, hogy az ensznek el kell érnie a civil szektort. különböző programokat kell kidolgozni ennek érdekében. milyen programokat? hogyan akarják elérni? … köszönjük a kérdéseket, ennyi időnk volt.

van egy olyan hely new yorkban, aminek az a neve, high life. valamikor a XIX. sz. végén építették a magasvasutat, de a forgalom az 1980-as években megszűnt. a magasvasút építményét azonban nem akarták lebontani, park lett belőle a magasban. látványos, aranyos, trendi. a soho-tól délre.

a soho-ban nagyon bejöttek a különböző design- és divatstúdiók. már amennyit lehetett este belőlük látni.

hát igen, time square, szárnyas fejvadász, ilyesmi.

voltam jazz-koncerten is. egy étteremben. nem tudom… a zenekar (trió) elképesztően jól játszotta a sztenderdeket. rajtunk kívül olyan 15-en voltak a hatalmas étteremben, vacsoráztak. a zene nemigen érdekelt rajtunk kívül senkit.

 

ma be akartunk a moma-ba (museum of modern art) menni. tegnap is, te tegnap zárva volt. ma, reggel tízkor három saroknyi volt a sor a múzeum előtt. nem túlzok, legalább 400 méter!

zuhogott az eső, ahhh… nem. most nem. majd legközelebb J

tegnap megnéztünk egy kiállítást georgia o’keefe műveiből. amerikai festőnő (1887-1980 – ha jól emlékszem). volt velünk egy ebből a témából phd-ző lány, ő vezetett végig a kiállításon. másfél óráig tartott. az első absztakt vázlatoktól az 1910-es évektől, haláláig. én még ilyen profi tárlatvezetésen és felépített tárlaton nem voltam. igen, valószínűleg az is megfogott, hogy mindig irtózattam (igen, ez a legjobb szó) tekintek az emberi életet végigkísérő történetekre. az elejére és a végére. a két végén zárt áramlás közti kicsinységre. ez a horror nem csökkent, nem, még rettentőbb most, ennek az útnak a végén.

 

azt hiszem, most befejezem. el vagyok ázva, két napja esik itt. nagyon otthon van már a lelkem. idő kell, hogy megemésszem a dolgokat.

a végén leírom, most mit hallgatok. azt hiszem, ez elég jó: fleet foxes: your protector.

 

csókolok mindenkit!

usa IX

szóval sunshine law. arról van szó, hogy itt is – nocsak, nocsak – voltak politikusokat érintő korrupciós vagy csak gusztustalan ügyek. (amúgy éppen most is van az egyik szövetségi szenátor ellen egy „ügy”. nem fizetette be a vagyonadót egy ingatlanja után. országos botrány. mondom más itt a lépték.) a kilencvenes években volt a nagy divatja ezeknek az ügyeknek. de tulajdonképpen nem is az volt az embereknek a nagy bajuk a politikusoknak, hogy belemásztak korrupciós ügyekbe, mert azt vizsgálja ki az fbi, azt’ csók. sokkal inkább zavarta az embereket, hogy a politikusok mutyiztak orrba-szájba és olyan háttér-megállapodások születtek a commissioner-ek (mondjuk őket helyi – state vagy council vagy county – képviselőknek) közt, amik mögötti szándékokat, háttéralkukat senki, mármint kívülálló nem tudta követni. márpedig itt a hatalomgyakorlás technikája jóval kényesebb, mint nálunk. öt vagy hét választott comissioner hozza meg a döntés közös megegyezéssel többnyire. így ha hárman-négyen összemutyiznak, a többiek tehetnek akármit, a nyilvánosság nem tudja, hogyan és miért született a döntés. nomost kitalálták erre ezt a törvényt. miről is van szó?

a képviselői ülések mindig nyilvánosak. mindenki bemehet, sőt, szót is kaphat, ha előre bejelenti. ha nem, nem, felugrálni, beleugatni nem lehet.

minden elhangzott szó rögzítve van. sőt: öt-nyolc kamerával veszik is az ülést. és most jön a lényeg: minden dolog, feljegyzés, elektromos adat (!) nyilvános, ami benn van, történik a teremben. ha valaki egy fecnire felír valamit, azt – ha kéri valaki – meg kell mutatni. ha valaki kap egy sms-t, emilt, azt meg kell mutatni. illetve lehet mondani, hogy magánügy, de ezt egy erre hivatott eljárásban bizonyítani kell. ha nem tudja vagy nem akarja az illető, akkor nyilvános és kész. szóval olyan nincs, hogy a valaki küld a képviselőnek egy sms-t, hogy mackókám, tolok neked 20,000 bucks-t, ha a szeméttelepemet műemlékké nyilváníttatod. továbbá: olyan sincs, hogy a képviselők egymást manipulálják. illetve van,de csak nyilvánosan.

ez a rendszer egész floridára érvényes, városi, county vagy state szinten.

nekem ez nagyon tetszik. súlyos, de állítólag működik. és igen, ezt is ki lehet játszani, de az itt nem divat.

 

a tegnapi utolsó találkozónk a floridai cukornádtermesztők szervezetének a vezetőjével találkoztunk negyvenes nő. nagyon érdekes volt. a találkozó. ötünk közül (szlovák kulturális újságíró, cseh szociológus, kutató, török biztonságpolitikai szakértő, német igazságügyi, törvényhozási szakember) mindannyian ittuk a szavait.

utána külön kértem, ha lehet szervezzenek meg egy találkozót a nyugdíjas önkéntes tűzoltók egyesületének helyettes vezetőjével is. vagy a negyedik presbiteriánus egyház ingyenebéd-osztó női tagozatával. no, most kezd egy kicsit tele lenni a tököm azzal, hogy reggel nyolctól este nyolcig annyi időnk sincs, hogy levegőt vegyünk.

 

voltunk a helyi kereskedelmi kamaránál.

olyan, mint nálunk, csak az a különbség, hogy sokkal puccosabb az iroda és sokkal szarabbul öltöznek sokkal többért. a kamara alvezetője egy skót fickó. olyan tíz éve jött ide floridába, mert itt mégiscsak jobb. floridában a következők a húzóágazatok.

1. turizmus, ami azért buli, mert két szezon is van, vagy több. télen jönnek az öregek, nyáron meg a fiatalabbak.

2. a turizmusra épülő építőipar, ami most visszaesett. elég komoly munkaerőt felszív főleg a bevándoroltak köréből. olykor nem is mindig bejelentve.

3. különböző egészségügyi szolgáltatások (for-profit, itt minden az), amik ismét csak a télen északról ideözönlő nyugdíjasokra alapoznak. „aki idejön, az biztosan beteg is lesz. ez egy nagyon nagy üzlet.” nemcsak a biznisz, de west palm beach építészete is leköveti ezt az keresletet. háááát… postmodern puccoskodás. giccs, amit leginkább azzal védenek, hogy ez a posztmodern. amúgy meg ez kell az ideérkezőknek. el is neveztem funeralism-nak. az európai kollégák nagyon szeretik. az emrikaiak meg csúnyán néznek.

4. biotech és mindenféle új típusú k+f ágazatok. például megújuló energiákon alapuló fejlesztés, kicsit gyártás. megkérdeztem, hogy ez itt ennyire népszerű, akkor miért nem találni nyomát sem a környezettudatosságnak (túlfogyasztás, totál horror hulladékkezelés). hát mert nem saját piacra fejlesztenek. az biztos, hogy itt még egy jó ideig nem fognak kelleni a kutyának sem ezek a dolgok, de a világon másutt ennek van piaca. no, ezt meg nevezhetjük méltán a teljesen érdekorientált szabadpiacnak.

 

amúgy mindenhol alligátorok vannak meg kígyók. a kígyóktól félnek, az alligátoroktól meg nem. „az aligátor a legostobább állat a világon. egy méteren belül nagyon gyors, azon túl meg lusta, nem veszélyes. évente mindig van egy-két baleset, részegek, gyerekek. nem szabad részegen a tavakban fürdeni, a gyerekre meg vigyázni kell.”

aligátorok, pálmák

 

mondás a northwood egyetem professzorától, amikor azt firtattuk, hogy a szabadpiac sem tud megoldani mindent (piaci kudarcok), csak kell azért kiegészítő szabályozás, valamennyi állam, ne adj’ isten közösségi szolgáltatások, kooperáció: „nem hinném, hogy ennek van értelme. mondják meg, ki adott többet az emberiségnek, bill gates vagy teréz anya?”

 

most autózunk vissza miamiból. trópusi hőség. őrült páratartalom. miami súlyos. olyannyira fake is és latin pörgés is, hogy rendes szervezet nehezen tudja elviselni. bárok, éttermek végig az óceánparton. de az óceánpart, no, az igen. itt futni majdnem olyan, mint a cote’d azur-ön. de csak majdnem.

lehet, hogy csak nekem sok már egy kicsit.

hallgassatok trendi zenét:

http://www.youtube.com/watch?v=MZXlgNMDK3E&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=MZXlgNMDK3E&feature=related

(azt nem mondom, hogy feltétlen jó is, de trendi.)

usa VIII

ez itt florida. mikor egy amerikai meghallja, megyek floridába, elkezdik lapogatni a hátam, hogy ecsém, szerencsefia, nagyon ügyes vagy. it’s all good – ahogy itt mondják.

miami a karibi bevándorlók miatt az élet legközepe. színes, pörgős, partiváros.

west palm beach, ahol meg most vagyok, az is ez, csak némi generációs különbséggel.

a települést nagyjából az 1880-as években alapították spanyol telepesek, de nem volt egy népszerű hely a mocsár, árvizek, moszkitók, aligátorok miatt. ami ebből maradt, az a következő:

a városnak mostanra 400,000 lakosa van. a megye (county) a negyedik legnagyobb az usa-ban a maga 1.8 milliós lakosságával. és a lakosság nagyságához képest szinte mindenben az országos átlag felett van. az iskolái, közműellátottsága mind átlag feletti. de ami a többi államtól megkülönbözteti floridát, az az – többek közt -, hogy nincs jövedelemadó. egyáltalán. ez azt is jelenti, hogy a jövedelmek magasak (az átlag 50,000 usd felet van), a befektetők szívesen jönnek ide. élni meg élnek, nem rosszul.

de a lakosság összetételét nagyjából úgy lehet elképzelni, mint mondjuk hévízét, zalakarosét. nem, rosszabb… wet palm beach, florida a nyugdíjasok paradicsoma. novembertől márciusig minden szálloda, plaza (istenem, ilyen épületeket, várost nehéz elképzelni: minden vadonatúj, hatalmas toronyházak, vadonatúj utcák, parkok, öntözőberendezések mindenütt – de az egész mesterséges, műanyag, fake) a módosabb nyugdíjasok özönlenek ide északról a floridai nyárba. erre épül a gazdaság jelentős része. tegnap találkoztunk a helyi kereskedelmi kamara egyik főmókamikijével (amúgy skót,de szeret itt élni). megkérdeztem tőle, melyik a húzóágazat. az egészségügyi ellátások, egyértelműen. idejönnek a nyugdíjasok, és betegek lesznek. ha nem, akkor meg attól félnek, hogy azok lesznek. egészségügyi ellátást idetelepíteni a világ legjobb üzlete.

de nemcsak ilyen szolgáltatások mennek, hanem például kutyaverseny, sportfogadás. első nap meglátogattunk egy ilyen helyet. nagyon profi versenypálya, homokos elipszisen futnak a kutyák, előttük műcsont. a vendégek fedett és légkondicionált lelátóról nézhetik. mögöttük bár, a falon hatalmas képernyőkön mennek más helyszínek kutya- és lóversenyei. lehet fogadni is, elektromosan is. ez azért érdekes, mert elvileg a gambling az őslakos indiánok privilégiuma, ebből tartják fenn intézményeiket. igen, ez ott igaz, ahol vannak és be is jegyezték a territóriumaikat, ahol viszont nincs, ott állami monopólium. itt is, mint north carolina-ban az alkoholárusítás. ott az ilyen állami liszensszel rendelkező boltokat abc-knek nevezik, amit a helyi humor ’amerikan boyscout club’-ként old fel.

szóval ezen a szórakozóhelyen a lejjebbi szinten pókereznek számtalan asztalnál. pénzre ezt is. a közönség nagyjából hatvan+ . és ami érdekes, hogy nem tűnnek a legjobban szituált nyugdíjasoknak, sőt… de még nincs szezon, az csak novembertől indul.

milyen is west palm beach? nagyjából elképzelhetetlen. egyik, hogy fake (kamu, hamis, gagyi), mint a kelet-európai kollégákkal megállapítottuk. maga a város is 100 éves összesen, de alig találni régi épületeket. ha vannak, akkor azok is egy-két éve felújítva és nehéz megmondani, melyik a régi, mert az új épületek is (már amik nem felhőkarcolók) követik ezt a koloniális stílust. de az egész belváros vadonatújan épült pláza-együttes. hihetetlen, ahogy stílust, eredetiséget akarnak adni az épületeknek. kicsit mexikói, kicsit koloniális – de legfőképpen iszonyatosan gazdag, tiszta, rendezett. mindenütt frissen gondozott gyep (a fű érdekes, négyszer olyan vastag, mint a miénk, legalább, inkább a sáshoz hasonló. és magasabb is. hollandus kollégával megállapítottuk, ez nem alkalmas focizásra, sem. már járkálni vicces és fárasztó benne).

szóval az épületek kívül-belül minden extrával ellátva. mindenütt légkondi, akár teljesen üres épületeket is hűtenek. ha egy nagy előadóban négyen ülnek, le van hűtve az is. ez is ahhoz, hogy hihetetlenül nem környezettudatos itt az élet. ez még egy nálamnál kevésbé érzékeny embernek is baszná a csőrét. de ma azt mondta egy szövetségi szenátor titkára, hogy az usa hatalmas pénzeket költött az utóbbi időben a környezettudatosság növelésére. hát lehet, de nyoma nem nemigen látszik.

nem tudom megint megemlíteni: fogyasztás, fogyasztás, fogyasztás… tegnap este a northwood university tanáraival és néhány hallgatójával találkozunk és utána együtt vacsoráztunk érdekes volt. az egyetem identitását leginkább az adja, hogy büszkék arra, magánegyetemként jöttek létre, az alapító, a mostani board, a free-market elkötelezett híve. az egyetemen ún. alkalmazott „üzleti tudományokat” oktatnak. azaz marketing, advertising, autóipari szolgáltatások szervezése (ez onnan, hogy michigan-ben indult az egyetem 30 éve, és ott az autóipar volt a húzóágazat – ma négy kampuszon háromezer hallgatójuk van a világon mindenhonnan. de van már kihelyezett programjuk svájcban, kínában, sri lankán). abszolút piacvezérelt az oktatás. csak olyat oktatnak, amire van piaci igény. semmiféle állami, szövetségi támogatást nem kérnek, nem fogadnak el. (azért a magánadományok jelentős részt képviselnek a költségvetésben. az állami egyetemek úgy működnek, hogy egyharmad állami támogatás, egyharmad szövetségi és egyharmad magánadomány, fund-raising, a northwood-on 70% tandíj, kb. 30% fund-raising.) a tandíj 20,000 usd az amerikaiaknak, 18,000 a külföldieknek. 80% (!!!) a külföldi hallgatók aránya.

naszóval. egyfolytában ezt nyomták: free-market, free-market, free-market. ezt a európai csoportunk alig tudta elfogadni, mondtuk nekik, hogy hát azért ott vannak a paici kudarcok. meg a közlegelők problémája (ezt azért nem tudtam egyből, folyékonyan angolul mondani J ), meg a legújabb közgazdasági nobel díj is tanulságos e tekintetben (narancs jóvoltából… nem magamtól vagyok ilyen okos mindig). de nem: „a szabad piac nem hatékony. egyáltalán nem az. de nincs jobb. a piac ugyanakkor képes a megújulásra és a korrekcióra, egyetlen más rendszer nem képes erre. nem szabályozni kell a piacot, hanem tudomásul venni a ciklikusságot.”

a srácoktól kérdeztem, hogy mennyire súlyos a tanrend. hát nagyon. az a különbség az állami egyetemekhez képest, hogy egy professzornak nem lehet több, mint tizenegynéhány hallgatója és a hallgatókkal folyamatosan kapcsolatot kell tartaniuk. „részt vesztek kutatásokban is?” nem értették. aztán megkérdeztem a profokat is, mi a kutatási témájuk. nincs. itt nincs kutatás. itt üzleti tudományokat oktatnak, senki nem kutat. azt senki nem fizeti meg. minek? annak semmi haszna. ha kell információ, azt megveszik. de mint móka, tetszene nekik.

csak érdekelt, hogy milyen sportokat űznek itt. a következő volt a válasz (tekintet nélkül a válaszolók korára): 1. golf, 2. (lovas)póló, 3. krikett. nomost még ezek közül a meglehetősen megerőltető sportok közül is az utóbbi kettőt nézik, nem űzik.

west palm beach (florida), de főleg a várostól délre fekvő wellington a lóversenypályájáiról híres. meg a lóistállóiról. meg az itt istállókat fenntartó milliárdosokról (bloombergék, bruce springsteen etc.). egy-egy istálló úgy néz ki, mint a egy legvadabb fantáziát is meghazudtoló trópusi kastély, parkkal, lovakkal. áruk 6-10 millió usd. a terület közepén egy lóversenypályákat, istállókat, mindenféle szabadidős dolgot üzemeltető vállalkozás van, ide is ellátogattunk.

itt azonban már kicsit más volt a szöveg, mint az egyetemen. ők már igenis elfogadnak állami pénzt a működéshez. ennek az az oka, hogy a fejlesztéseket a milliárdosok fedezik támogatásaikkal, befektetéseikkel, de a működéshez nem adnak pénzt. nomármost, hiába vannak tetemes belépőik a téli hónapokban szervezett lóversenyekből (többnyire műlovaglás, póló), az nem fedezi a működést. hááááát… egy-egy prémium páholya 30,000 usd / szezon. mondjuk a sima ülőhelyeket meg ingyen adják. azt mondják, ezek családi események, ahol mindenféle más programok is vannak. biztos jó, de olyannyira steril az egész, hogy nehezen tudnám elképzelni magam itt…

találkoztunk a helyi farmerekkel is. ismét léptékváltás: a faszi 17,000 (igen, annyi) acre-n (kb. 8,000 ha) gazdálkodik. cukornád, kukorica, rizsa, petrezselyem stb. 60 alkalmazott, betakarításkor 200 alkalmi munkás. igen, főleg bevándorlók. mindenkinek van biztosítása, legálisan alkalmazottak. no, de ez nem igaz minden esetben. jelen volt még egy másik gazdálkodó is (családi vállalkozás, hasonló nagyságrend, hagyma a mcdonalds-nak). és egy faszi, mint a farmerek érdekvédelmi szervezetének vezetője. ismét meglepő dolgok. illetve a korábbi napokhoz képest nem is annyira.

minden döntésük piaci alapon történik. nagy a verseny (mexikó nagyon komoly konkurrencia), minden cent a felvásárlási árban nagy veszteséget vagy nyereséget jelenthet. elvből, hangsúlyozom, elvből elutasítják a bármiféle állami támogatást. ennek megfelelően szó sem lehet organikus termelésről, szó sem lehet a cukornádra épült ethanol méltányosság elvén történő megítélésének (az ethanol célú cukornád kiszorítja az élelmiszer célú kultúrákat, amitől azok drágábbak lesznek, szociális válságot előidézve a fejlődő országokban). a válaszok:

1. még senki nem bizonyította, hogy az organikus termények egészségesebbek lennének. többe kerül az előállításuk, nehezebb piacot találni neki. „állami támogatással?” no way! nem kell állami támogatás, majd mi a piac alapján megítéljük, mi jó, mi nem. „az biztos, hogy én a lányaimnak nem adnék organikus ételt, meg is mondtam, meg ne lássam otthon.”

2. minden növény génmódosított (a nemesítésre célzott). hagyjanak már bennünket ezzel a hülyeséggel. ha verseny van, akkor a termésmennyiség a lényeg. még senki nem bizonyította, hogy ártalmas. (az egyik farmer megjegyezte, hogy ő nem használ gmo-kat, mert aurópába exportál – szóval nem meggyőződésből ő sem…)

3. hány embert érinthet a világon a 7 milliárdból az ethanol okozta éhezés? kétmilliárdot? a másik 5 meg jól jár az ethanollal. any question?

 

van itt olyan, mint már írtam, hogy az ngo kiejezés más jelent, mint nálunk. tegnap viszont találkoztam egy olyan ngo-val, ami nekünk is izgalmas lehet. majd. a nagyon távoli jövőben. community development foundation-nek nevezik. ez egy bevett szervezetforma szerte az usa-ban. arról van szó, hogy ezek a szervezetek koordinálják a filantróp adományozási tevékenységet. magyarul különböző támogatási programokat dolgoznak ki az adott település számára meghatározó problémákra (oktatás, egészségügy stb.) ezzel párhuzamosan begyűjtik az adományokat a magánszemélyektől, cégektől. ezek mennek a kalapba, amiből a fentebbi területeken hirdetett pályázati programokra beérkezett pályázatokat finanszírozzák. a dolog átlátható, a támogatók meg azt tudják, hogy mire adták a pénzt és azt is, hogy nagyjából egy minőségbiztosított szolgáltatást, projektet, szervezetet támogattak. merthogy az ngo a támogatásosztás mellett fejleszt, minőségbiztosít, monitoroz. és ami finom, az átláthatóság miatt a város, county, állam is tehet pénzt ebbe a kalapba. szóval ez működni látszik. már amennyiben, ha van adakozói hajlandóság.

 

az átláthatóságról. van itt floridában egy olyan, hogy sunshine law. ez a transzparencia törvény. erről majd később írok. de nagyon izgalmas.

usa vII

ahogy ígértem, a rendőrjárőrözésről:

az volt a program, hogy este kivisznek bennünket egy-egy rendőrautóval járőrözni. nekem egy harminc körüli páros jutott. egyikük mexikói (négyéveskorában érkezett az államokba) meg egy született ch-i. nagyon barátságosak és érdeklődőek voltak. mindent tudni akartak aeurópáról, egyikük sem járt még odaát. mondjuk a rendőrök nem is tartoznak abba a jövedelmi kategóriába, amelyik az ilyen utazgatást megengedhetné magának.

úgy kezdődött a dolog, hogy rámadtak egy golyóálló mellényt, ami nagyon jól jött, mert aznap este mocskos hideg volt. aztán beültünk a rendőrautóba (ja, előtte elvittek a ch-I emergency call centerbe, ahova az összes 911-es hívás befut. 130 diszpécserállás, abszolút high tech, a falon körbe mindenféle hatalmas kivetítőn térképek, egységek pozíciója, adatok és legalább ugyanennyi képernyőn cnn és baseball. mindenhol baseball. éttermekben, köztereken, mindenütt. és akárkivel beszélsz fel-felnéz a képernyőre. elég súlyos.), szóval beültünk és mint a szárnyas fejvadászban, a két rendőrnek szépen be kellett jelentkeznie a kocsiba épített érintőképernyős laptopon, akkor visszajeleztek a vállukra szeret walkie-talkieba a diszpécserközpontból, hogy helló fiúk indultok? és az autó csak akkor indult, ha a fiúk mondták, aham, mi vagyunk, indulunk.

a mexikói negyedbe mentünk. a srácok szerint még olyan öt éve is súlyos volt a környék, de mára, hála a mindenféle rendőrségi és egyéb programoknak, nagyjából nyugi van. a gang-ek még léteznek, meg a kábítószer is gondot jelent, de már messze nem olyan veszélyesek az utcák, mint voltak. ezt azért főleg úgy érték el, hogy a városrész rekonstrukciójára sokat költöttek. illetve ez nem is így igaz, hanem lehetővé tették különböző finanszírozási megoldásokkal, hogy a lakók maguk hozzák rendbe házaikat, növekedjen az értéke az ingatlanoknak. a város meg a köztereket vágta rendbe. plusz a legcsóróbbaknak olyan bérlakás-programot (illetve olcsóház programot) indítottak, amelybe ők is be tudtak szállni, de ami itt is fontosabb: az új ingatlanokhoz (társasházaknak felelnének meg a mi fogalmaink szerint) folyamatos szociális gondozói program, városgondozás és igen, térfigyelés tartozik.

az utcák végét lezárták betonszarokkal, amikben virág nő, így például nem lehet rögtön kihajtani az utcákból, hanem menni kell két kanyarnyit. így lelassulnak az autók, ezzel meg a gang-ek nem tudnak meglógni a rendőrök elől. ügyes.

a rendőrök a laptopra kapták a riasztást: pár mondatban, hogy mi a sztori, várható-e fegyver a házban, kik telefonáltak, pontos cím, mely egységek vannak még a környéken. visszaigazolják és már mennek is. nekünk egy ügyünk volt az este folyamán, már ami a riasztást illeti. egy buggyant anyós kihívta a rendőröket, hogy a veje abuzálja a gyerekeket. illetve, hogy fennforog ennek a veszélye.

két autóval vonultak a rendőrök ki. ami kiderült, hogy a mam kicsit zavart, nem vette be a gyógyszerét. a veje a saját házában, a gyerekekkel nagy barátságban volt el. a felesége kicsit később érkezett haza, uhhhh, az anyám megint, sorry… a rendőrök megpróbálták lebeszélni az asszonyt a további cirkuszról, de nem sikerült: az este folyamán még háromszor telefonált, és még háromszor kellett visszamennünk… de a járőr tűrte nyugalommal. volt még egy riasztásunk, hogy fiatalok verekednek egy szupermarket parkolójában – ez azért érdekesebbnek tűnt, gondoltam, itt elővehetem kelet-európai harcművészeti tudásomat J – de mire kiértünk, nem volt ott senki.

aztán még megmutatták a vadiúj rendőrséget, fogdát, mindent. teljesen high tech, lenyűgöző, de télleg.

 

számtalan vacsorákon vettünk részt. volt, ami izgi volt: fekete amerikai társaság. középosztály. itt a vacsorát a háziak készítették. rakott tészta, pörköltszerű oldalasból, mindenféle előételek. korrekt volt. de itt legalább jó volt a hangulat is, jót beszélgettünk az egészségügyi reformról, a ghánai focisikerről, a chikagóiságról. nomost vagy csak velünk voltak visszafogottak, vagy valóban ennyire más világ, oldottak azért nem voltak. no zene, no tánc. itt egy házibuli kompletten máshogy néz ki: iszonyatos mennyiségű pia, de sok kaja is. üldögélés, beszélgetés, hazamenés.

no, de legalább itt ittam életem legjobb mandulalikőrjét.

a házban mindenütt obama-relikviák. a legsúlyosabb az olajfestmény volt. el valag pénzbe kerülhetett. ilyet másutt is sok helyütt láttunk. a lengyel kollégával tegnap este meg is egyeztünk, hogy ez azért mifelénk, azok után, hogy sztálin és követői szolgáltak múzsaként a festőknek, nemigen lenne így könnyen eladható.

 

másnap vacsora teljesen más környezetben: egy republikánus state representative-nál. (azért így írom, mert ő állami és nem kongresszusi képviselő. ha azt írnám csupán, hogy állami, akkor talán félreérthető lenne). uhhhhhhh. életem legunalmasabb vacsorája. jaj!

ami mondjuk talán izgalmas volt, hogy láthattam egy olyan házat, amilyet nálunk csak paródiaként képzelhető el. már amikor megjelent a képviselő felesége értünk a vasútmegállóban, sokkoló volt. csinos harminc-negyvenes nő, olyan magassarkúban, amilyet még elképzelni is nehéz. hozzá méregdrága rózsaszín kabát, fekete cicanadrág. az autó pedig egy cirka tízüléses, irgalmatlan nagy, fehér egyterű. bőrülések, teljesen felszerelve mindennel. de akkora, hogy elképzelni is nehéz. gondoltuk, biztos nagy a család. ez megerősödött, amikor a házukhoz értünk. a ház előtti kiskertben mindenféle műanyag halloween szarok. az egyik lekerített részen csak műanyag sírokból, csontvázakból tekintélyes méretű temető. a másik oldalon, kisebb háznyi felfújható orgonán egy motor mozgatta szörny játszik, mindig, mikor valaki elmegy mellette. az ajtóban embermérető freddie crüger (vagy valamelyik kollégája, maszkban, hatalmas késsel). mikor közeledsz hozzá, elkezd hörögni, hadonászni a karddal. gondoltuk, hogy itt vagy valami fasza, norvég sisakmetálon iskolázott házigazda lesz. vagy sok a gyerek.

de nem. gyerek egy sem, a nő épp most terhes. ketten laknak egy akkora házban, mint a néprajzi múzeum. a házban mindenütt hatalmas műanyag feliratok: „love”, „family” stb. és valami hihetetlen ízléstelenség. de gazdagon… a spejzben teli vagy félig kiivott whiskey-s gallonok milliói.

a vacsoránál azért érdekes dolgokat mondott a képviselő kampányról, lobbyzásról. de végeredményben a felesége szerepelt végig, ő is az aktívabb, egy pr-dolgokkal foglalkozó kis cége van.

a képviselő, mike úgy lett képviselő, hogy az apja, mikor nyugalomba vonult, őt ajánlotta maga helyet. azaz ez dinasztikus dolog. de ch jelenlegi (’88 vagy ’89 óta) polgármestere, dealy is az apját követi a pozícióban. ez itt teljesen természetes. sőt, szeretik is az emberek. mi ezt hogy neveznénk? nepotizmus? alighanem. pedig más, mert itt ezeket az embereket választják. nem úgy, mint nálunk, hogy apa kinevezteti a fiát mondjuk a szerencsejáték rt. felügyelő bizottságába. de csak azért a fiát, mert a lánya nem ért rá, a nyulának meg sérve van.

ismét a kajáról: tegnap egy puerto rico-I étteremben ettünk. semmi pucc, egyszerű kifőzde. a specialitásuk a hatalmas (na, mi, na, mi?, igeeeen:) steak volt. de ami igazán jó volt az a sült plantain (sütőbanán), amit kenyér helyett használtak, ebbe tették a húst, sajtot, zöldséget. elég jó volt. utána halibout-t ettem, ami egy halfajta, volt már vele dolgom wilmingtonban is. nincs szálkája a csontja leginkább cápára emlékeztet.

előtte meg ngo-kat néztünk megint, hát még egyszer: itt az, hogy ngo, egész mást jelent. annyit, hogy független az irányításuk a kormányzati, önkormányzati hivataloktól. de nem csórók, nem lúzerek. két példa: ch plsen nevű városrészében valamikor csehek éltek. az 1960-as évektől a lakosság kicserélődött, mára gyakorlatilag mexikóiak élnek itt. a városrész azonban nagyon leputtyadt a 2000-es évekre. a helyi egyházak (írtam már, az is mást jelent itt), néhány magánszemély kezdményezésére összeadtak hát valamennyi (30,000) dollárt és kitaláltak egy tervet, mit lehetne csinálni. felújítják a lerobbant házakat és új ház építési programot is indítanak. emellé biztosítanak szociális szolgáltatásokat. mára a szervezet saját szolgáltatóházzal, több mint 100 alkalmazottal, éves több, mint 40 millió dolláros költségvetéssel rendelkezik. az ezévi tervük 200 új lakás építése. profik és hatékonyak. költségvetésük kétharmadát a város adja.

a másik szervezet is egyházi hátterű, valamikor a nyolcvanas években alapított ch feketék lakta negyedében a bethel new life nevű church. mindenféle szolgáltatásokat nyújtanak, utcai ellátás, hatalmas ellátóház öregeknek, nappali és bennlakásos, lakhatási program és IDA program (az autonómiánál ezt „befektetés a jövőbe” programnak neveztük, www.autonomia.hu). mellette mindenféle microfinance szolgáltatások kereskedelmi bankokkal. a szervezet éves költségvetés 20 millió usd felett. 60% városi, 10% állami, 10% szövetségi, 10% magánadomány, 10% saját bevétel (saját konyha, helyiségek bérbeadása). a szervezetet egy teljesen független board irányítja, illetve nem független, mert az egyház mindig ragaszkodik hozzá, hogy 50% +1 fő szavazata legyen. de ezek nem mániákus szemforgatók, hanem sokszor a betegek, ápoltak közül kerülnek ki,

hát igen, azért az egyházak kapcsán nem csak az a különbség, hogy sok van itt belőlük. persze, vannak itt is „ügyek”, pedofil papok, tévépróféták, minden, de az egyházak zöme valóban kinn van az utcákon.

a mexikói negyedben elmentünk egy helyi kiállításra. én ragaszkodtam hozzá, mert itt a mexikói kultúra szinte ugyanúgy él tovább, mint odahaza. erre példa a házak falán a sok mural (paintings). egész házfalnyi festmények hol naiv, hol kifejezetten művészi, hol grafittis stílusban. hozzánk is most jön be a dolog, mint közösségfejlesztő tevékenység: pécsett foglalkoznak vele civilek. a képek a mindennapi életet, illetve annak stilizált, eszményített változatát mutatják be. mondom, van köztük kifejezetten művészi és naiv is (az utóbbi viszont már ezért is ütős). az egyik leghíresebb alkotó (…) royas itt nőtt fel. később már nemcsak falra, hanem vászonra is festett, de a legérdekesebbek az installációi, amelyek alapja az a mexikói szokás, hogy a lakóházakban berendeznek egy-egy sarkot a szeretett halottaknak. ide mindent összehordanak, ami emlékeztet a halottra, amihez köze lehetett, ami utal rá. plusz kaját, képeket, világító elemes biszbaszokat, művirágokat, übergiccseket. namost ami létrejön, az egy olyan színes és sokkoló installáció, ami fejbebassza az ehhez nem szokott embereket. ja, és hát igen, ez az egész azért van, hogy ez felajánlás (oferta) legyen az elmenteknek, hogy megtiszteljék a visszatérésükkel az ittmaradtakat. ennek megfelelően az is kifejeződik, hogy ők már itt vannak a halottak birodalmából. ergó: mindenféle vicces (nekik nem!) és sokkoló csontvázakat (műanyagból, többnyire) tesznek be az installációba, sokszor felöltöztetve az elmentek kedvenc ruháiba, ékszereivel. ha volt kedvenc kutyája, akkor van kutyacsontváz is. sokszor az installáció már jobbára inkább csontvázakra koncentrál, a színes biszbaszok már csak kiegészítik az egészet. a legdurvább az volt, amikor egy ketrecben ült egy papagáj(csontváz), az asztal mellet feküdt egy kutya(csontváz), a fotelben meg ült a nagyi(csontváz) és nézett egy bekapcsolt színestévét.

nos, royas ezt „gondolta tovább”: egyik installációja rózsaszín párnákkal kibélelt koporsó, benne a nagyi. másik: egy koporsó, aminek a fejrésze nyitva, abban egy képernyő, amin egy szakállas fiatal faszi arca látszik, és követi a néző, látogató mozgását, néha kacsint egyet. a koporsóra billenytűzet, egér téve, ha a halottnak kedve lenne…

 

barátaim! nem én vagyok a legzakkantabb a világon. evangélium!

 

mindjárt leszállunk floridában. a társaság elég erős: egy pozsonyi fickó, újságíró, teljesen flúgos, hatalmasakat nevet magán és olyan módon affektál, ami már nem is az, hanem életstílus. van egy holland újságíró, ő életművész, biciklizik és senki nem tudja követni a ritmusát, egy török lány: honvédelmi szakértő. boring. egy német jogásznő (boring) és egy prágai srác, kutató. nem boring, csak kisfiú. erős.

 

csókollak bennetek!

USA VI

csikágó jó.

a helyi bölcsesség szerint arról ismerni meg a turistát, hogy nyakkitekerve felfele nézve megy az utcán. ez, legalábbis ami engem illet, igaz is.

 

mindenki el tudja olvasni a város történetét a wikipédián (http://en.wikipedia.org/wiki/Chicago#Infrastructure_and_regional_development), szóval ezzel nem is húznám az időt. hanem hogy ez az ittenieknek mit jelent.

chicago (ch) valóban valami olyasmi, mint amit akár az amerikaiság, de minimum ch-iság jelképének lehet elképzelni. a várost csak 1833-ban alapították, addig indiánok laktak itt, meg postahivatal működött. a michigan tó partján ez egy undormányos mocsár volt gyakorlatilag a negyvenes évek elejéig. a város neve is onnan jön, hogy az indiánok ’vad hagymának, undok hagymának’: shikaakwa nevezték.

nomost ebből az is következik, hogy az a város, amit a felhőkarcolók városának neveznek – méltán – az egyik legalkalmatlanabb hely volt arra, hogy itt találják fel a felhőkarcolást, itt épüljön a legtöbb. ehhez az kellett, hogy bizonyos daniel burham és csapata kitalálja, hogy a vérbe lehet a mocsárra toronyházat pakolni, hogy a megsüllyedés, ami várható, ne torzítsa a szerkezetet. az volt a nagy ötlet, hogy egy rácsot, hálót tesznek le a talajba és arra épül a ház. nomost ez a plot, háló, izé-bizé mintegy úszik a dagonyában, a különböző sűrűségű talajrétegeken és meggátolja, hogy az egyes falak eltérő mértékben süllyedjenek, szétrepesztve így a szerkezetet. okos.

ch-ról olvasmány: erik larson: the devil int he white city (thriller a xix sz. végéről, de baromi erős korrajzzal, történettel. hasonló ahhoz, mint amit nemrég olvastam: caleb carr: a sötétség angyala.) a könyvet itt nagyon kedvelik, de valóban megbízható emberek is ajánlák, ha valaki ch történetére kíváncsi.

na, a másik ilyen (szerintem ilyenebb), hogy megfordították a ch folyó folyását. visszafelé. merthogy a sok trutyi belefelé ment a michigan tóba, amiből a város az ivóvizet kapta, namost ez nem jó, ezért visszafordították a folyót az illinois, aztán missisipi folyókba. olyannyira, hogy 1848-tól gyakorlatilag hajóval lehetett közlekedni a nagy tavaktól a mexikói öbölig. beszarás. szóval ez nagyjából, amit lehet mindenhogy nézni, de mégiscsak az amerikai álom comes true.

 

bár ch tradicionális republikánus vidék volt, ma már ez megváltozott. ebben az is nagyban benne van, hogy obama itt élt, felesége itt született. mindenütt megy az obamázás és nem csak a feketék nyomják nagyon.

meglátogattam egy women’s business development center nevű ngo-t. a belvárosban, egy elég jó épületben (melyik nem az itt…) van az irodájuk. főleg azért jött be az épület, mert ez a régebben, még a xx. század közepe előtt épült. kívülről is nagyon szép, de belülről meg elképesztően modern. szóval ez az eng nők vállalkozásfejlesztésével foglalkozik. én kértem ezt a találkozót, mert gondoltam, van olyan dolog, amit érdemes „elhozni” tőlük. aztán kiderült, hogy náluk egész más a lépték mint nálunk. ők tulajdonképpen a helyi középosztály asszonyainak nyújtanak vállalkozásfejlesztési szolgáltatást. kapnak olyan 20-40,000 dollárt, meg üzleti tanácsadást, aztán nyitnak egy üzletet valahol ch belvárosában. virágbolt, ajándékbolt, ilyesmi. messze nem arról van szó, hogy túléléshez kellene ez a vállalkozás, sokkal inkább az emancipáció, gyarapodás a cél. szóval ez lehet nekünk cél, de először kellene egy ilyen középosztály.

a szervezet vezetője és egyik társalapítója fogadott. hatvanas nő. orosz-lengyel származású zsidó család. az irodája telis-tele mindenféle relikviákkal, díjakkal, fotókkal különböző „fontos emberekkel” közösen pózolva. nagyon büszke volt rá, hogy a bush érából egyetlen relikvia sincs a falon. egy csomó köszönőlevél bill clintontól, képek, autogrammok obamától, de bush-tól semmi. ez azért kicsit furcsa volt, mert a szervezet másik fő tevékenysége a politikai lobbizás a kisvállalkozás-fejlesztés állami támogatása érdekében. akkor most a bush érában vagy nem csináltak semmit, vagy mindig kihajigálják a nem aktuális cuccokat…

 

itt ch-ban sokkal több időnk van, mint a korábbi helyeken. (remélem, ez megmarad majd west palm beach-re is J .) így voltam itt-ott. első este a milwaukee avenue-n bóklásztunk. ezt a részt most kezdték felkapni. fiatal értelmiségiek, művészek költöztek ki, de megmaradt az eredeti alsó-középosztálybeli lakosság is. sok-sok butik, használtcucc-kereskedés, bár és kajálda. az itteni kajáldák egy jelentős része úgy működik (ch-ban), hogy nem árulnak alkoholt, mert nincs rá engedélyük. ugyanakkor az meg már hogy nézne ki, ha nem lehetne inni, ezért ezeken a helyeken ki van írva, egy rövidítéssel (már elfelejtettem, de megnézem megint), hogy az általad hozott italt megihatod. nomost, hogy kényelmes legyen a dolog, az ilyen helyek mellett rögtön van egy liquor shop, ahol mindenféle italok vannak. borból akkora a felhozatal, hogy csoda. ráadásul ez bolt, nem kocsma, így az árak is barátságosak. szóval ha valaki megszomjazik (tkp. mindenki), akkor átballag a boltba és megveszi, amit kell, beviszi a kajáldába, ott előzékenyen kinyitják a bort, kapsz műanyagpoharat, és minden szép.

ezen a helyen bivalyburgert (bisson burger) ettem. karamellizált hagymával.

mondtam már, vagy csak akartam. mindegy, végül is közhely, már legalábbis annak, aki már volt itt: hatalmas adagok vannak. ha egy szendvicset kér az ember, alapból két nagy állat és rendesen megtömött szendvicset adnak és mellé egy adag sültkrumplit (csipszet). és hát ezek a kaják rendesek is. félre kell azt a majomságot tenni, hogy ez a fast food ez vacak. az nem kétséges, hogy nem egészséges, meg embertelen adagok, de bár nálunk fele ennyire lennének lelkiismeretesek a gyorskajáldák.

és mindezt maximum 6 dollárért (de már 3-ért is nagyot lehet enni).

a menőbb helyeken meg mindenféle tengeri cuccok és az elmaradhatatlan ribs (oldalas) és súlyos húsok. a steak-ek is nagyon mennek, és ezekre is az igaz, hogy akkora állat nem létezik, amelyikből ezeket az adagokat ki lehet szerelni. épp egy ilyen vacsorán vagyok túl és hős voltam, mert elutasítottam a második húst. így is alig élek. itt őrült mennyiséget pakolnak be, hogy aztán őrült összegeket költsenek a különböző diétára, fitnessre.

a reptérről befele jövet a shuttle-on egy elég nyálas fickó végigkérdezett bennünket, honnan jöttünk, mit csinálunk. majd elmesélte, ő mivel foglalkozik. egyéni arculattervező. vagy mi a lófasz. azt csinálja, hogy egyéni arculatépítő programot ír. what? megmondja, hogy mit kéne csinálni, hogy jobban nézzen ki valaki. stylist? nem, ő megmondja, hogy mozogni kellene hetente ennyit. megmondja, hogy milyen rossz tulajdonsága van valakinek, azt hogyan lehetne eltüntetni. hogyan kellene több barátot szerezni, hol van a legjobb fodrász, kozmetikus, butik. jó, de részt vesz-e a végrehajtásban? nem, egyáltalán nem. megírja a „programot”, utána meg az ügyfélen múlik, csinálja-e. aham. és hogy megy ez az üzlet? jól nagyon is jól. itt a névjegyem, keress fel, téged is érdekelhet.

itt mindenki úgy fejezi be a társalgást, hogy egy névjegyet nyom a másik kezében. mit lehessen tudni… ebben a műfajban az volt a legsúlyosabb, amikor az egyik külvárosban kerestünk egy hide-out nevű lebujt koncert miatt és eltévedtünk. láttuk, hogy az egyik ház aljában valami irodaféle van, benyitottunk. egy csomó ázsiai ember értekezett valamiről. megkérdeztük, hogy az izé-bizé utca erre van-e. az egyik faszi rögtön ugrott, készségesen megmutatta, merre kellene mennünk. majd a kezünkbe nyomott egy névjegyet: kim dzsong il, befektetési tanácsadó. hátha egyszer…mit lehessen tudni…

a hide-out egy mostanában felkapott(abb) koncerthely. kicsi, kocsmával. kb. 150-en férnek be. az első fellépő egy grundge zenekar volt. nem rossz, de felejtős. utána jött egy bizonyos daniel knox az együttesével. hatalmas, rosszul öltözött szakállas ember, elektromos zongorán, hangát tekintve leonard cohen.esen adott elő ironikus, fanyar számokat. egy basszer kísérte (de néha megunta, akkor leült a színpadon és nézte knoxot), valamint egy kolléga fűrészen (vonóval) kísérte a podukciót. egyszerre volt ironikus, melankólikus – elég jó. próbáltam rákeresni, de nemigen találtam még sokat tőle. (http://www.youtube.com/watch?v=-wB9Dohu7VE)

a harmadik együttes egy rettenetesen affektáló és pózoló luvnya köré szerveződött. azita. nagyon kellemetlen, mint jó.

itt lehet jó chicagói zenéket, új dolgokat találni: http://www.facebook.com/l/58f35;www.stereogum.com

voltam rendőrökkel járőrözni is. de most nem írok erről. majd máskor.

egyelőre ennyit mert, megint rohanni kell.

ja, a legjobb fűszer a cilantro (petrezselyem szerű, tipikus minden afrikai-dél amerikai kaja alapvető fűszere.)

de mostmár rohanok.

 

csókollak bennetek, magyarok

usa V

 

most repülök el wilmingtonból. megpróbálom összerakni azt, ami bennem van, bár az biztos, hogy kell még idő, hogy ülepedjenek a dolgok.

most, itt a repülőn, lenézve a környékre a legfontosabb, hogy mennyire a térről, tágasságról szól amerika. kívül, belül. a hatalmas házakhoz hatalmas parkok tartoznak, nagyon jó minőségű utak sokszor csak egy-két házhoz, mérföldeken keresztül. és hát belül is: egyfolytában azt hallottuk, hogy doing. csináld. ha csinálod, akkor megvalósul a benned lévő szabadság által biztosított lehetőség. az alkotmányba is foglalt szabadság és a boldoguláshoz való jog, mint az emberi természet elválaszthatatlan része.

és igen, ez a szabadság más, mint minálunk. a szabadság felelősség is, amivel vissza is lehet élni, elég csak az amerikai társadalombiztosításra, egészségügyre gondolni. az egyénnek jogában áll mindent csinálni magával: cigizzen, ha akar. de akkor fizessen is a rákgyógyszerért. jogában áll motorozni ész nélkül, de akkor ne fizesse az állam a baleseti ellátást (ettől még fizeti, de nagyon ellene vannak…). még az ellen is komoly tiltakozás volt, amikor az egyes államok bevezették a kötelező bukósisak-viselést. saját felelősség. alkotmányos jog. mi ezt úgy mondanánk: aki hülye, haljon meg.

tér és tágasság. jaj, az óceán… az nagyon… tegnapelőtt este kinn ültem a kicsit betintázott gazdámmal a mólón a party után és néztük és sóhajtoztunk. mint a bólya. (buoy). hát itt tényleg az érzelmek dagályáról van szó és nem a holnapi értekezletről, gázszámláról. na de ezt minden nap…?

cape fear. wilmington. cape fear az a folyó, amely wilmingtonnál ömlik az óceánba. a környéket meghatározza a meanderező torkolat. holtágak, folyóágak, tavak mindenütt. a folyó neve amúgy az azonos című film(ek)ből lehet ismerős. a filmet itt forgatták és úgy megtetszett a disney-nek, hogy nagy stúdiót is építettek ide. a városban amúgy olyan százezren laknak, de ennek csak a fele lakhat valóban a városban, a downtown-hoz közel, a lakosság többi része a környéken, ranch-okon él. wilmington belvárosa tulajdonképpen három utca, illetve olyan 6-8 hektárnyi régi házas beépítés. sajnálom, hogy nem tudok képeket feltenni (bár lehet, délután már igen). ezek a régi házak fadeszkás, nagyon helyre darabok, mind valami vicces színre festve, de mivel mind ilyen mókás, az egész nem ízléstelen. ennek a színkavalkádnak az az oka, hogy amikor ezeket a házakat építették (nagyjából XIX. sz. vége), akkor a legolcsóbb festék az ólomszürke volt. ergó aki azt akarta demonstrálni, hogy az alignál kicsit több pénze van, tehát a szomszéd vakuljon meg az irigységtől, az más és más színre festette a házát. és mivel ezt a belvárosi részt az eredeti állapotában állították helyre, a színeket is visszahozták (vagy eleve ilyenek is voltak mindig). minden házon egyentábla: ki és mikor építette a házat (azaz: első tulajdonos), mivel foglalkozott.

jó volt tegnap ülni a 25 fokban a folyóparton egy bárban és helyi whiskey-t inni. a város egyetemi város, nem is lehet másokkal találkozni (egyáltalán!, komolyan, mintha nem lenne a városnak „normál” lakossága), mint egyetemistákkal és redneck-ekkel. na, de kik is a redneckek?

parasztok. de nem foglalkozásukat tekintve. mucsaiak. az én gazdámék egyfolytában rednekeztek a haverjaikkal. a rednekek pontos, rendszertani meghatározása a következő: fehér (azaz főleg észak-európai eredetű), underclass, többnyire mobilházakban (erről majd máskor, de inkább teszek fel képet) vagy lakókocsi-parkokban élők. akiknek a házainak a következő fő jellemzői vannak: amerikai zászló, ház előtt kurvanagy kanapé, sörösláda (ez egy itteni szokás: akkora mint a koporsó, a mi hűtőládánkhoz hasonló doboz, amibe minden délután beleöntenek egy zsák jeget, amit mindenütt egy dollárért lehet venni. aztán ebbe legalább két karton sört, ami el is kopik a baseball meccs végéig, amit tévén néznek a házuk előtt.)

az upper middle class ehhez a redneck társadalomhoz képest határozza meg magát. a rednecknek nincs nagy hajója, csak horgászcsónakja. nincs három autója, csak egy baszománynagy terepjárója. a redneck gyereke private school-ba jár. a redneck legfeljebb gitározik, az upper middle class zongorázik. az upper middle class members only klubbokba jár, a redneck dive pubba. (ez azt jelenti, hogy mocskos – ja, nekik, nekünk körülbelül a menőbb pesti kocsmáknak felel meg – és lehet cigizni. a dive pub többnyire ocsmány kockaépület nagy parkolóval, távol a házaktól, mert itt zene van. bizony, nem is akármilyen. tegnap éjszaka itt végeztünk. tuesday jam volt.

ez azt jelenti, hogy aki akar, hozhatja a hangszerét, bedugja az erősítőbe (a hangcucc kb. az a38 szintén volt). előtte meg felírja magát egy táblára, ahol félórákra van osztva az este. szóval szépen, rendesen. ha szabad hely valamelyik félórában, beírja magát az illető, de olyan nincs, hogy az együttesemmel felkapaszkodok a színpadra.

mégis…olyan blues volt, amit még talán életemben nem hallottam. dacára annak, hogy a bluest nem is szeretem, nagyon elszálltam. ja. volt egy teljesen lepusztult arc, úgy zongorázott, hogy felállt, ugrált, majd szembe fordult a zongorával, azaz elölről, fordítva nyomta. ja, ez cirkuszi majomkodás, nem feltétlen zene, de a szólója is rettenetesen elborult volt.

az egyik énekesnőt dusty-nak hívták, filippínó eredetű lehetett. olyan ötven körül volt. énekelt és szaxofonozott, a hangja valami olyan füstös, rekedt ráspolyszerű volt, hogy beszarás. nomost felment mellé egy akkora nő, mint az empire state building, korban azonos, ő vokálozott. behunyt szemmel, zárt szájjal. horrorisztikus látvány volt. és a hangzás is. uhhhh. basszusgitáron mike, zongorán a dán fickó, társunk, míg dobon mike haverja, ned (mosmár az enyém is J nyomta.) öten voltunk közönség. tánc? senki. pedig igény lett volna rá, ha kivel…

ned építési vállalkozó. ő is milliomos. vagy méginkább. három házzal van az övé mike-étől, hajója kettőre az övétől. ha van olyan élet, ami igen, az az övé. két nagyon helyes gyerek, hatalmas ház, teljesen normális feleség, akkora és olyan ház, amit tényleg alig tudunk elképzelni. és vitorlás és motorcsónak és számtalan autó és a szabadság őrülete a faszi szemében. amikor elmentünk a buli után a jimbo-ba (helyi reggeliző-vacsorázó hely. nagyon tradicionális: mint a filmekben, pultnál székek és műbőr székek, asztalok, a menü pedig hamburger, rántották, mashed potato). nagyon lehetett érezni, mitől más ez, nyitott bmw kabrióval (525, múzeumi darab, de ez mike kedvence) menni a buli után kajálni, meginni még egy kentucky-t (on the rock), mint meginni két fröccsöt a szimplában és hazatrógerkodni az éjszakai járattal.

 

sokan basztatnak azzal, hogy dude (vicceltem, ezt itt mondják. az volt a fő móka, hogy mike-ék arra tanítottak, hogyan kell ezt különböző helyzetekben kimondani. a jelentése körülbelül ez: „öcsém, bazeg”), szal hogy bele ne haljak a nagy szakmaizásba a programokat tekintve (jó, mások meg több vicces dolgot akarnak…). pedig a tegnapi program megint agyament volt: reggel mike elvitt a munkahelyére. egy non-profit (hahahaaa) szervezetet menedzsel, mint ceo (hahahaa). a szervezet menedzsment szolgáltatásokat nyújt egészségügyi ellátó intézményeknek (kórházak, szoc intézmények, árvaházak stb.) nemcsak finanszírozás, hanem minőségbiztosítás, minden (…

 

bassza meg, viharba kerültünk. hogy útálom!!!

 

… RHA Health Services, INC. érdemes rákeresni). szóval az egész szervezet a magánalapon működő eü. és szoc. ellátás egyik, három államot lefedő szolgáltatója. nagyon is volna mit tanulni ettől a rendszertől. ha nem eszi meg a politika és nem lett volna kissé magyarosch a hospinvest, az lett volna ehhez hasonló cég, azzal a különbséggel, hogy ez valóban komolyan veszi a finanszírozás magán-alapú rendszerét.

ezután jött egy fiatal, de kinézetre (súlyos haj – lefésülve, súlyos öltöny, ing – drága, de sírnivalóan pacuha, kifejezése leginkább egy jalapeno-vacsora utáni aranyeresre emlékeztetett) nagyon is öreg jogász fickó, aki a civil és criminal code különbségéről, illetve a tart (?) reform fontosságáról mesélt. rémesen izgalmas volt. J.

utána elmentünk egy környezetvédelmi ngo-hoz. no, ez formáját tekintve biztosan ngo. de sem a felszereltség sem a hangulat, mentalitás nem emlékezetett a nálunk megszokott ngo-kra. egy decens ötvenes hölgy elmesélte, hogy mennyire fontos az élőhelyek diverzitásának védelme, ők ezeket katalogizálják, 60,000 acres tartozik hozzájuk, minden élőhelyet egyszer egy évben felkeresnek, monitorozzák. azt’ annyi… merthogy az amerikai – egyéni szabadságra, magántulajdonra épülő jogrendszer nem teszi lehetővé, hogy ha valaki szemétbányát csinál a földjéből, közbelépjenek. legfeljebb megvehetik a nagyon kényes helyeket, erre kapnak is évente egy szép kis összeget az államtól (illetve a szövetségi kormányzattól). ezt csinálják. rettenetesen unalmasan. rettenetesen hivatalnokmód. megkérdeztem, hogy, khm, hát nem akarok izé lenni, de a zöld ngo-knak volna mit tenni a tudatformálás terén, ha a fogyasztási szokásokat nézzük, így annak talán volna értelme, ha ezek az ngo-k mondjuk a monitorozásaikat nyilvánosan, akár gyerekek bevonásával csinálnák, nem? well… it’s a good idea! yes.

utána egy alapfokú művészeti iskolába mentünk, ahol próbáltunk a mindenféle hivatalnokokkal, művésztanárokkal beszélgetni arról, hogy most akkor itt kultúráról vagy művészetről van-e szó. meg hogy mennyire community based az, amit csinálnak. hát… minden oda futott ki, hogy ha a gyerek részt vesz ilyen oktatásban, akkor jó szülő, jó polgár lesz. meg hogy sok turistát hoz a kultúra a városba. és remek kis lakáskulcsokat mintáztak gyurmából. számszerint 175,254 darabot. de a drámafoglalkozás bájos volt. na, az legalább, igen. egy régi templomból (fából épült hatalmas terem, hatalmas ablakokkal, szőnyeggel – mondom, itt más minden…) átalakított, illetve nem is alakított: úgyhagyott épület volt. a színpadon olyan zenekari cucc, amit megintcsak alig látni magyarországon. az iskola deklaráltan a legszegényebb (included redneck-ek) családok gyerekeinek van.

ezután jött, ami a legérdekesebb volt: angel’s club. ez tulajdonképpen business angel-eket jelent, ami talán már nálunk is ismerős. arról van szó, hogy vannak, akiknek van befektetni való pénzük. nomost vannak, akiknek van jó ötletük, de kéne nekik tőke. minket, azzal bombáznak már egy ideje amerikai kollégák odahaza, hogy próbáljuk ki ezt a modellt. nomost nézzük, hogy mi is ez itt:

az egész rendszer nemcsak amerika, hanem világszerte terjedőben van. a lényeg az, hogy összegyűlik 5-10-15 ember egy városban, akik tehetősek. mike és ned. például. igazolniuk kell, hogy vagy évi 200,000 usd adózott bevételük (!) , vagy egymilliós igazolt vagyonuk van. (az egész móka szövetségi törvény által szabályozott az usában.) akkor várnak egy évet a jelentkezéstől és beléphetnek a klubba. a klubbnak van egy elnöke (önkéntes), aki szervezi az egészet. minden hónapban összegyűlnek és meghallgatnak prezentációkat olyan vállalkozásoktól, akik szeretnének tőkét szerezni. ha a prezi ütött, akkor mindenki eldöntheti, beszáll-e. senki nem tudja pontosan, a másik melyikben és mennyivel van benn, de mike szerint az egész klub kapitalizációja olyan 3-5 millió dollár. nem lehetnek többen, mint 20 fő. (!) nomost eldönthetjük, ki akarjuk-e ezt próbálni. aha, ki. tessék először összeterelni 15 embert egy-egy városban ennyi lóéval. tiszta, kockázatválló és befektetési szándékkal. khm.

három prezentációt hallgattunk a különböző bizniszekről:

1. internetes szolgáltatás egyházaknak (mondom, itt más… a church jelenthet akár egy kerületi független egyházi közösséget is. sőt, volt olyan faszi, aki azért akart egyházat alapítani, mert az egyházakat adómentesség illeti meg, a háza meg túl nagy volt, gondolta, mától nagyboldogmákoskalács mennybemenetele egyház lesz a neve, az adóhivatal rúgott azért egyet a seggébe), szóval egyházaknak nyújtana olyan szolgáltatást, ami nagyjából az iwiw-nek felelne meg. hogy az egyházak a neten keresztül szervezhessék életüket. állítólag ütős biznisz, de utólag kérdezgetve a népeket, senkit nem hatott meg igazán.

2. ez már agyasabb volt, de nagyon egyszerű: gumiabroncsok kereskedelme a neten keresztül. disztribútor hálózat. folks megrendelni abroncsot neten, disztribútor megjelölni neki a legközelebbi gumist, ahová 24 órán belül le van szállítva a cucc. ott meg diszkontáron felteszik neki. a gumis jól jár, ad kedvezményt, a disztribútor is, az is. na, ez már többeknek tetszett.

3. internetes játékfejlesztés. súlyos-agyament és kevésbé súlyos játékok vastag grafikai háttérrel. két erősséggel: szoros holywood-i jelenlét, a legújabb mozikra fejlesztett játékok és facebook-on történő promóció.

mindhárom vállalkozás már működik. mindhárom vállalkozás éves árbevétele 3 millió dollár felett, van, amelyiké 6. na most ezek kérnek tőkét fejlesztéshez. igen, tényleg jó ötlet lenne nálunk a modell.

azért érdekes volt a hangulat is. egy külvárosi irodaépületben találkoztunk. egy nagy, de elegáns előtérben volt büfévacsora. állatjó borok, sörök (ugyanolyan ocsmány ládából, mint a hajón), nagyon jó kaják. (a kajákról majd írok máskor.)

ezek az emberek, mint jeleztem, gazdagok földi és égi mércével. mégis, náluk rosszabbul öltözött kollektívár már rég láttam. volt olyan, aki az otthon is megszokott gumiklumpában, rövidnadrágban volt. volt, aki pólóban, megint mások, súlyosan drága és ordenáré öltönyökben. ez a klub a deklarált lazaság helye. a kérdések, stílus, dude, a lazaságé. de annyira erőltetett volt, hogy csak na.

amikor ezek az emberek lazák, ugyanazt a súlyosan ocsmány egyendrapp nadrágot, világoskék inget és sötétkék, rézgombos zakót viselik, de a csúnya barna csatoscipőhöz nem hordanak zoknit. komolyan. ez megy délen. mike mondta. (neki és ned-nek legyen mondva, ők korrektek voltak: farmer, fehéring.)

az előadók mind viseltek zoknit. ők nem voltak lazák. sőt.

 

előtte nap elvittek vidékre egy lövészklubba lőni. hogy lássuk, a fegyver egy szerelem is lehet. lőttünk skeeting. hát azt kipróbáltam, de mikor elővették a magnumot (nem viccelek!), akkor mondtam, hogy, dude, ez eddig sport volt, enjoyed, de kösz, eztán már vadmalackodás. végig nevettek is aztán, hogy milyen vicces európai csávó vagyok, mert szimbolikus határaim vannak. hát puskával is lehet embert ölni, akkor meg már nem mindegy…? ezekkel tényleg nem egy logikai galaxisban toljuk, na.

(mindegyiküknek, mike, cimborája, minden fegyvernemből: puska, távcsöves, revolver, kispuska legalább három volt. nem viccelek, a terepjáró hátulja dugig volt fegyverekkel. ennyi az egész magyar hadseregnek nincs. súlyos, nagy. igen.)

 

még egy dolog, amit érdemes megemlíteni. itt minden szociális, oktatási, kultúrális, sport szolgáltatás a magánszektoron alapul. az állam ezt egészíti ki – és nem fordítva, mint nálunk. ezért a found-raising alapvető, létfontosságú szakma, tevékenység. minden szolgáltatás azon múlik, adnak-e rá az emberek pénzt, vagy sem. szeretem ezt.

az oktatásban például úgy megy az ösztöndíj-rendszer, hogy öregdiák szervezetek működtetik és szednek mindenféle módon pénzt össze. professzionális önkéntesség. az egyik mód, hogy az egész iskola, gyerekestől, szülőstől, öregdiákostól beöltözik maskarába, mint nálunk a vidám ballagáson. járják a várost, becsengetnek mindenhova, leszólítanak mindenkit. ha a bohóckodás megnyerő, elkérik a delikvens címét, ahová aztán elmegy a profi found-raiser és letárgyalják, hogy az illető mennyivel járul hozzá az iskola, ösztöndíj finanszírozásához. no cash. korrekt a rendszer. az a neve, hogy pledge drive.

akarom ezt otthon is. okos, tiszta.

 

na, kikapcs, mert leszállás.

csókollak bennetek, magyarok.

usa IV

tegnapelőtt megérkeztem wilmingtonba is. a repülés elég mókás volt, mert itt, ugye, minden máshogy van a belföldi járatoknál, mint amúgy megszoktam. más a becsekkolás, más a poggyászfeladás, minden. nomost ezzel lehetne boldogulni, ha nem abból indulnának ki, hogy aki itt utazik, annak úgyis van helyismerete, feltalálja magát. de nem. a reptéri személyzet meg azt veszi alapul, hogy azt a gyönyörű redukált nyelvüket, amit ráadásul szlenggel cuccolnak meg, mindenki elsőre érti. de nem. úgyhogy a becsekkolás azért nem ment olyan egyszerűen. márcsak azért sem, mert a jó káendhá bank által adott „ez jó lesz amerikában biztosan, mert itt is működik, nézze meg” bankkártyáról kiderült, hogy nem-nem, arra ők szarnak. így ha elfogy a pénzem, akkor meg én fogok itt szarni, de hígat…

 

de, végülis, megérkeztem. a reptéren várt a „gazdám”, mivel ide úgynevezett „home stay-re” jöttünk, azaz eltöltünk különböző családoknál három-három napot. velük eszünk, megyünk, élünk.

az én gazdám a helyi elit egyik oszlopos tagja. kétméteres, sportőrült. és a stílusa olyan, mint egy kiképzőtiszté. a legszebb az volt, hogy a reptéren is már a többi szállásadót mutatóujjával koordinálta, ki hova menjen, mit csináljon.

de így beszél (azaz nem beszél, viselkedik) a családjával is, létezik odahaza. egy valakivel volt csak eddig normális, kolléganőjével, akit kétszer is felkerestünk eddig. aki mellesleg igen jó fej, már az első nap összebarátkoztunk és megígérte, hogy hétfőn, azaz holnap reggel elvisz a saját tetoválószalonjába és rámvarr valamit. amit akarok. akarok valamit nem gondolkodtam rajta még? na, majd ő segít.

szóval kathy jó fej. amúgy nem tetovista, hanem pszichológus és a csajával él együtt. ma megmutatta a tetkóit is. meg a barátnőjéét is. ugye, hogy szép? no, ugye, hogy kell? kell hát, hogyne kéne: virágocska, delfinecske, színesben… el is viccelődtünk rajta, hogy rajtam nem találna megfelelő felületet. szerinte meg igen J

 

no, de azért nem úgy van az: a gazdám valóban egy furcsa szerzet, mert nemcsak sportbolond, hanem van egy házistúdiója, abban mindenféle hangszer. és ezeken játszik is: tuba, pianínó, pozan, gitár, basszgitár, dob. beszarás a faszi. tegnap este tartott a csoportunknak egy kisebb fogadást azokkal, akikkel a következő napokban fogunk találkozni (a helyi elit: befektetési bankár, orvos, főcivil stb.) a dán kolléga, mivel jazzista (zongora, trombita, dob) dzsemmelt a gazdával. hát ez tényleg jó volt. már ha nem kellett volna az egyik vendéggel az unió közel-kelet politikájáról eszmecserélnem ezidőtájt. a faszi amúgy egy építőipari tervezs-tanácsadással foglalkozó cég vezetője. öltözködését tekintve meg pampalini. nagyon mókás volt. a lényeg az, hogy áttekintettem tegnap este a pénzügyi válság középtávú hitelek tőkefedezetének kérdését, az obama-adminisztráció irak- és afganisztán-politikáját, ismét a fegyverviselést, de mostmár szabályozási oldaláról. uhhhh…kérdezzetek.

szóval a party akár jó is lehetett volna, ha nem olyanok, amilyenek. milyenek? nem tudnak lazítani, görcsösek, de a felszínen meg vigyorog mindenki.

viszont az optimizmusuk, életfelfogásuk nem állna tőlem távol, már ha ez egy konkrét, kérdés lenne.

 

szóval itt vagyok az óceánparton, wilmington (north carolina), tegnap már horgásztam is a gazdám gyerekével. ma meg jól kimentünk egy yachttal a tengerre. és láttunk delfineket. sokszor, hármat. öt méterre a hajótól. nem vicc.

ma reggel pedig bicikliztem a gazdámmal. szerzett egy montain bike-ot (igen, kathytől…), ami inkább downhill volt. a pálya egy nagy, 60 hektáros erdő (fenyő és mindenféle más) ösvényekkel, bukkanókkal, gyökerekkel. én még ilyet életemben nem csináltam. nem is voltam sokszor messze a nyaktöréstől, mert ez a bicikliút, gyakorlatilag egy szűk erdei ösvény a fák közt, sok kanyarra. ha ganyé akarok lenne, akkor az az értelme, hogy ne kelljen gyorsan biciklizni, mert az fárasztó J

de ez nem igaz mike-re, gazdámra, aki végig előttem ment, nyomta rendesen. a helyi versenyeken is mindig benne van az első ötben, elmondása szerint. mentem utána rendesen, bár majd felborultam sokszor a buckákon (kb. másfél méteres dombocskák, de váratlanul jönnek, így ha nincs jó sebességben a bicikli, a klipsz miatt nagyot lehet borulni). menetközben meg-megállt és meg-appreciate-lt, hogy vele még senki nem tartotta így a tempót. ez talán valamennyire igaz is lehet, mert utána mindenkinek ezt mesélte egész nap, hogy itt ez a csávó, my friend, soha nem csinálta, és hú hogy ment. istenem, jönne a mi közútjainkon csak galyatetőig, megtudná, mi az a terepbiciklizés.

ami ebben a biciklizésban azonban az érdekes volt, az a socializing. ahogy kiszálltunk a terepjáróból, raktuk össze a bicikliket, készülődtünk, megállt mellettünk egy terepjáró, két fickóval, bicajokkal. mike rögtön köszönt, odament, hellósziahogyvagy. másik arcok: először vagyunk itt jaksonville-ből (kurva messze, kb. mintha prágából menne valaki bicajozni egy délelőttöt a pilisbe, vagy ilyesmi), milyen a pálya? erre mike hosszas leírásba kezdett (na, itt megijedtem azért, ha itt ekkora profizmus van, meg kéne tanulni bicikliznem előtte…). ez a biciklitek? erre részletesen átbeszélték az utolsó alkatrészig a bicikliket, még az „enyémet” is. eztán jött, hogy ki mivel foglalkozik, tizenöt perc múlva barátok voltak. ugyanez megismétlődött egy másik arccal a biciklizés végén is. nomost mike a bicajozás után ezekről az arcokról mint barátairól tudott más beszélni, tudta, mivel foglalkoznak, holl a munkahelyük. szóval, barátaim, ezt is máshogy csináljuk: itt a biciklizés maximum egy óra, nem fárasztó, barátkozás megint egy óra, fárasztó. nálunk a biciklizés négy óra, nagyon fárasztó, barátkozás egy óra, nem fárasztó (na, jó, sörfüggő a dolog).

utána megint elmentünk kathy-hez, aki ismét felhívta a figyelmem, hol kellene hétfő reggel lennem. de mivel ma reggel van, ez a hajó elúszott. (azért gyakran nézek magam mögé…) majd kezdődött a hajózás:

mike lakóparkja úgy néz ki, mintha elképzelnétek a városligetet, abban maximum nyolc házzal. ja, a városligetet úgy, hogy az egy nagyon rendezett mediterrán park és nincsenek benne emberek. minden házhoz hatalmas park-kert tartozik és a házak akkorák (túlzás nélkül), mint nálunk egy kisebbfajta közintézmény, orvosi rendelő. vagy fa, vagy vöröstéglás falak. mindenhol hatalmas garázs is a sok autónak, a sok hatalmas terepjárónak. terep, mondjuk, itt sincs, mint budapesten, a belvárosban, de kell.

miden második házon amerikai zászló. kérdeztem mike-ot, miért. csak úgy. mert jó.

a kerteket erre hivatott vállalkozók gondozzák, de érdekes, hogy sehol nem látni egy kertészt sem. és minden kivilágítva…

bár szelektíven gyűjtik a szemetet, az áram, üzemanyag annyira nem számít, hogy képesek egy jelentősebb mókus farkára is lámpát állítani. szóval a környezettudatosság itt is megy, csak egy más dimenzióban.

szóval a lakópark végén ott egy móló, amelynél ringatóznak az ittélők yacht-jai. ezek nem akkorák, mint monte carlóban (ilyet egyet láttunk, de ezt meg is szólták a helyiek, hogy whatta european style!), de nem is akkorák, mint a tiszán. nagyok, mert kellenek az óceánra a nagy motrok. mi tulajdonképpen egy lagúnában vagyunk, innen olyan hat kilométer a nyílt óceán, ide mentünk ki.

uhhhhhhhh. hát igen…óceánon hajózni, az igen. megrázó, komolyan. hatalmas hullámok, súlytalanság, a tér iszonya és az őselem. meg ilyenek voltak. mondjuk nekik, akiknek ez napi élmény nem volt nagy cucc, kimentünk, viszsajöttünk. aztán elmentünk mike egyik cimborájának a házának a mólójára, ott beszélgettünk, söröztünk. izgi volt: a szövetségi betétbiztosítási alap szerepe, működése.

visszafelé meg delfinek. (odafelé is láttuk őket, de visszafelé 5 méterre jöttek a hajóhoz.) itt ez teljesen megszokott. ennek megfelelően nem is látni tursitacsalogató táblákat, hirdetéseket, hogy emberek, gyertek delfint bámulni. nemúgy, mint a mediterránumban, ahol mindenhol ezt látni, de delfint meg nem.

este pedig főztem nekik egy igazi vörösboros marhapörköltet, amit aztán végképp highly appreciate-eltek. ők, mivel nem főznek, legfeljebb tésztát, oda-vissza voltak a cucctól. a kétéves gyerek is berámolt belőle, de a 13 lányuknak meg kinyílt a nemzetközi horizont. van is minek. születésnapjára kapott egy tibeti zengő-bongó izét. örült, zengett-bongott egész este. megkérdeztem tőle, mit tud tibetről. not so much…hol van, azt tudod-e? in africa?

na, megyek fontoskodni megint.

csókollak bennetek, magyarok!

usa III

eddig nem volt annyi időm, hogy írjak. de mivel mindenki kérdezi, hogy mi van velem, most azért összeszedem magam két program közt.

 szerdán a szállodában hagytam az útlevelemet, nem engedtek be a department of health and human services (eü-szoc minisztérium, csak butábban néznek, mint az ottani apparátcsikok) -be. ez olyan turbulenciát jelentett, hogy főszervező-idegenvezető lánykánknál én vagyok a feketebárány.

okoztam még egy felfordulást: nem volt elég, hogy nem volt útlevelem, még az orrom alá is nyomott a recepciós verőnő egy tükröt. nézek, hogy mi van. hát hogy kicsit igazítsam meg magam. na, erre megigazítottam valamelyest a nyakkendőmet. csak tolja a rihes tükrét, hogy még-még-még. nem értettem. erre mutatja, hogy a legfelső gombot is be kell gombolni. na, erre rendesen eldobtam az agyam, hogy hát kövér a nyakam, megfulladok, hagyjon lógni. akkor, öcsém, te itt nem mész be… szóval rendben van, hogy le kell fegyelmezni a trehány európaiakat, de ez azért kicsit már patológiás. mármint, hogy ez megy napok óta: mindig jön a főnénink, hogy mi a dress code. uhhhh….

 

 

már egy napja csak az európai pacifizmust képviselem itt. a görög kollégával. nem szabad fegyvereket adni az emberek kezébe. itt meg, ugye, az van, hogy a fegyvertartás alkotmányos jog ennek megfelelően (?) 300 millió (nem vicc) fegyver van az embereknél. kb. minden emberre jut egy darab.

ezek betegek.

 

ráadásul hallgattunk egy prezentációt a fegyverpártolók szervezetének (vagy minek) az emberétől, akit a görög kollégával elküldtünk kicsit a picsába a statisztikáival: mármint hogy eszébe ne jusson eszébe európába tévedni ezzel az argumentációval, mert ha meggyőzi ezeket a greenwhich-től fekvő országokat, hogy jó a fegyver a háznál, kitörik a harmadik ww és feldugjuk a seggébe a nagy weaponját. vazelin nélkül. namost es sem tetszett :-)

 

és ez még ment tovább. tegnap este életem egyik legposhabb helyén vacsoráztunk az egész gmf vezérkarral, korábbi ösztöndíjasokkal (akikből szinte mind követségi maki vagy miniszteriális überhajde lett – ez azért elég rémísztő perspektíva… vicceltem). az egyik korábbi fellow (tessék ezt megszokni, ez lettem) jelenleg az itteni hadügyi minisztérium tanácsadója. kérdeztem, azt’ milyen tanácsokat oszt. hát ő pilóta volt, de most a fiatalokkal foglalkozik. azt’ mit? hát drogügyek. miért, a katonaságban gond a cucc? ugyan! ott nem. de texasban, új-mexikóban igen, ott jön be az anyag. (és ekkor felemelte a karját, mintha puskát fogna, elkezdett lövéseket imitálni a szájával.) nagy fegyverrel lőném mindegyiket fejbe. ezt kellene csinálni minddel. (gondoltam, hogy jól van, cimbora, téged is a fasza tanácsaidért tarthatnak a minisztériumban, de még mindig jobb, mintha az űrpogramot bízták volna rád.

a vacsora után elmentünk még georgetown-ba lenyomni egy mentesszódát. erre feljött megint ez a fegyverlegalizáció. a cseh kollégával (aki a károly egyetem fiatal kutatója, tündéri fiú, okos és ahogy elnézem, még biztos szűz is J) mondjuk neki, hogy azért földhözbaszott bennünket a legalizációpárti kolléga előadása. miért, mi a baj vele? Nekem 31 (!!!) fegyverem van otthon, de el van a gyerektől zárva. kérdezi a honvédészosztó kománk. hát hogy ezt értjük, de nem értjük. mert ha darabonként tárgyaljuk a dolgot, akkor nézzük meg:

1. ha önvédelemre kell, mint hallottuk és igaz, hogy a nők vannak a legjobban kitéve a támadásoknak, akkor a nőknél kéne több kéziágyúnak lenni. na, de ez nem így van. nagyon is nem. akkor hogy is?

II. ha arra kell, hogy a nemzet fel legyen készülve a háborúra, az alienek támadására, a mocskos zombik elleni hadviselésre és gyakorolni kell a lövést (ld. svájc), akkor ahhoz minek kell otthon tartani a fegyvereket?

III. ha a rabolók pszichológiai távoltarására kell, akkor meg biztos jobbat is ki lehetne találni. (lobotómia? -  ez vicc volt. de itt nem értik.)

„de én szeretem a fegyvereket. hozzá tartozik az életemhez. és nézzétek meg washingtont, itt nem lehet tartani, magas az erőszakos bűntények aránya, texasban meg lehet tartani, alig van öldöklés. én sem akarlak titeket meggyőzni, legyen fegyveretek, de nekem kell. itt is van most is nálam (georgetown, tuti békés hely, elit éttermek), elő is veszem, ha kell.”

NEHOGY! áhhh, nem értjük egymást. nem gondolod azt, hogy abban van valami érdekes, hogy akinek hosszúpuska lóg a falán, annak biztos sok nagy autója is van és szeret motorozni is? (szia, gyuri! J) mijé?! nekem van három nagyon nagy autóm (elkezdet mesélni, mekkorák, de fingom nincs ezekről a dolgokról.) és van egy harley-davidsonom is. mi a baj velem?!

na, barátom, gratulálok a sikereidhez…

 

szoktam azt mondani, hogy ha végképp kifogyunk a témából földi társainkkal, akkor lehet beszélgetni katonaságról / annak elkerüléséről, nagy bebaszásokról és megfelelő ráhangoltság, khm, esetében az asztrológiáról. namost mélypszichológiai megfigyeléseim bővültek: két szociológus találkozik, akkor rögtön a minta reprezentativitása a téma. csak aztán isznak. tegnap is megismerkedtem egy belga kollégával, nem lehetett azzal nyitni, hogy na, mitgyunkdegyorsan? helyette: te csináltad ezt a kutatást? izgi. hiszel benne? áhhh, de fizettek. a minta szar volt? nem, de milyen már 13,000 (!) embert megkérdezni arról európában, hogy mi a véleménye a bush- és obama adminisztrációról? fingja nincs az átlag erurópainak, mint ahogy az amerikainak sem barroso-ról…. a minta meg ennek utána lényegtelen, mert – hadd mondjam el – telefonos kérdezés volt. na, igyunk, barátom gyorsan valamit!

 

ma ismét elmentem a ben’s chili bowl-ba. tegnap halt meg ben. semmi. semmi, de semmi gyász. olyan szinten pörgött mindenki, és nevetett és poénkodott (a pultoscsávó nagyon is megdícsérte azt az ingemet, amit andrás fikázni szokott), hogy azt kell mondjam, van feltámadás. és ez az. ezek az emberek tényleg úgy élik meg obamát (mindenhol ott van), az emancipációt, a mindennapi életet, hogy az öröm. igen, van reinkarnáció.

 

a tegnapi vacsoránál egy nagyon nagydarab fekete fickó ült mellettem. az agrárminisztériumnak (department…) dolgozik, mint a mittomén milyen osztály igazgatója. hozzá tartozik az egészséges táplálkozás, oganic foods, gazdák ökookosítása. ha van a joviálisságnak ideáltípusa, ő volt az. kb. úgy nézett ki, mint eddie murphy abban a filmben, amiben egy felfújt nagymamát alakít. egyfolytában röhögtünk egész este. be is nyomtunk, halat (uhhhhh….micsoda sült édesköményes cápa, karamellizált hagymával, sárgaborsókrémmel…), sütit, borokat. hát… mondtam neki (mert nem vagyok ám egy direkt alkat, hahahha), hogy milyen érdekes, itt mindenki fut. erre ő: aham, menjek el máshová, majd meglátom… amerika lusta, nem mozog. csak itt meg san francisco-ban, hahahahaaaaa! (aki tudja, miért, az tudja, miért nevetett). mondom, a faszi minimum 180 kiló. oranic foods, healthy nutrition department.

 

ma láttam a fehérházat, a capitoliumot, egy nagyon klasz energetikai ház-kiállítást, minden sokat.

de most várnak, hajnalban meg megyek wilmingtonba.

csókollak bennetek, magyarok.

usa II.

 

a tegnapi program az egésznapos agytágítás volt, majd este elmentünk egy martha’s table nevű civil szervezethez, hogy önkénteskedjünk egy sort. hajléktalanoknak kellett a szervezet konyhájáról kaját (leves, szendvicsek, desszert) kivinni a városba és szétosztani.

hát ez a szervezet, messze nem emlékeztet a mieink felszereltségére, ellátottságára. eleve minden korosztállyal foglalkoznak: van 0-5 éves korig gyerekgondozás (ami anyás-gyerekes ellátás), van óvodaféle, nagyobbaknak iskola utáni foglalkozás. és sok-sok valódi önkéntes. ami a legjobban tetszett, hogy a gyerekeknek is részt kellett venni a szendvicskészítésben, munkában, de láthatóan élvezték és értették. el is mondták a helyiek, hogy ennek azért van jelentősége, mert már ilyenkor el kell kezdeni az önkéntes munkára nevelést. pontosabban ennek az értékének a bemutatását.

washington többsége afro-amerikai. de mindenféle más náció is jelen van. a hajléktalanok közt volt óceániai, mongol, fekete, ír – mindenféle ember. jelentős részüket a veteránok tették ki, akik mindenféle mentális bajtól szenvednek. hát…. rendesen harcoltak a szellemekkel. ahogy osztottuk a kaját, szépen sorba álltak (mondjuk voltak, akik amint megkapták az adagot, beálltak ismét a sorvégére), legfeljebb azt kérték, hogy mogyorókrémes helyett sonkás-sajtos szendvicset hadd kapjanak. (eleve mindkettőből kaptak, de azt nem tudom, hogy ezt a mogyorókrémes izét, hogy lehet megenni.)

megkapták, utána fogták az adagjukat és leültek a lincoln parkban falatozni és a zömük magában kiabált. amúgy hihetetlenül türelmesek voltak. és viszonylag jólöltözöttek is. ami furcsa volt, hogy elég sokuknak lógott a fülükből a fülhallgató és nem a coldplayt hallgatták…

a kísérőnk, henry, aki francia, a világbanknál dolgozott, de már nyugdíjas, hat éve önkénteskedik a martha’s table-nél. hetente legalább háromszor viszi a furgonnal esténként a kaját és osztja. amíg ő ezt csinálja, a felesége a szervezetnél tanítja a gyerekeket. önkéntesként. a szavak itt mást jelentenek.

már második napja hallgatom az amerikai mentalitásról szóló tudományosabb vagy kevésbé ilyen szpícseket. ezek mennek: vállalkozni és csinálni. ha belebuksz, akkor felállsz és újrakezded. a lényeg, hogy csináltad. senkit nem érdekel, hogy ki vagy. az európai így mutatkozik be: x.y. vagyok, itt és itt élek, ennyi gyerekem van, ez és ez a foglalkozásom. az amerikai: x.y. vagyok, ezt csinálom, ezt értem el idáig, korábban ezzel és ezzel foglalkoztam.

ez nyilván ugyanolyan leegyszerűsítő, mint hogy minden amerikai csőlátástól szenved és jégrémet eszik mogyorókrémmel a tévé előtt, de minden leegyszerűsítésnek azért van némi alapja.

a mozgásszegény életmódról meg annyit, hogy itt boldog-boldogtalan tényleg fut éjjel-nappal. reggel, sötétben már annyian futnak, mint nappal a margitszigeten.

ma reggel bizonyos ben’s chilli bowl nevű étkezdéjében kezdtünk. volt egy előadás itt, de a hely talán érdekesebb. ez a városnak abban a részében van, amelyik a 90-es évekbeli zavargások helyszíne volt, mindig is a feketék városrésze. most a jelképévé vált a fekete polgárjogi mozgalomnak. ettől még olyan hot-dogot adnak (a csilis a legjobb és nem virsli, áááá, leginkább a korrekt debrecenire emlékeztető kolbásszal), hogy megint le kell dobni egy előítéletet: a hot-dog ganyé junk food. ez nagyon rendben volt.

hanem obama a választások után beugrott egy hot-dogra, előtte semmi szervezés, a helyiek dobták is el magukat. amúgy ide járt duke ellington is.

és mindenhol obama, obama, obama. nem lennék a helyében, akkor a várakozás vele kapcsolatban. na, de meglátjuk, holnap az amerikai egészségügyi (-biztosítási) reform egyik tolóemberével találkozunk. egyöntetű a vélemény: ha bejön csak a fele, amit obama tervez, akkor istenkirály lesz, de ha bebukik a változtatással, akkor azért fog nagyot takarni, mert magasról indul. washingtonban 90 felett volt a demokraták szavazati aránya. ezt mondták. azért ezt meg kellene nézni…

egyetek sok mogyorókrémet és hot-dogot. látjátok, érdemes. csókollak bennetek, magyarok.

amerika. I

mint már mindenki nagyjából tudja, kievett a jószerencse amerikába. kalandos volt a kiút, majdnem lekéstük az átszállást, a csomagot elhányták, de az air france jó fej volt, mert adott estére, amíg meg nem jön a csomag egy tisztasági csomagot. benne xl-es pólóval és fésűvel.

 

a társaság amúgy nem vegyes. nem. ez, ha lehet mondani, akkor az európai yuppie felhozatal színe-java. van köztük mindenféle ember és náció. pozsonyi főszerkesztőhelyettestől kezdve ngo-mágusokig (nemzetközi ökotárs-vonal) bezárólag mindenki. ja, a legviccesebb a haderő-pilitikával foglalkozó angol szervezet török munkatársnője. komolyan félek tőle…

 

washingtonból még csak kb. három utcát láttam. a belvárosban, a követségi negyedben vagyunk. ez a három utca nagyon rendes, paloták és igazi olyan házak, amiket még nem is láttam, csak mozikban. (tűzlétra, red bricks – vöröstégla -, baszomány nagy autók.) mindenhol tisztaság és zöld és rend. mindez úgy, hogy építkezésnek, matatásnak – és főleg útfelbontásnak jele sincs.

tegnap megállt a szálloda előtt egy motoros rendőr. a jóember kétméter, a motoja is kétméter. fehér rövidujjú póló, súlyos napszemüveg. elkezdett fixírozni. hát… nem lennék itt raboló, az biztos. tényleg súlyos arc volt.

 

amúgy az utcákon szinte csak futókat, öltönyösöket és buggyantakat lehet látni. mindenki fut. a mi társaságunkból is. reggelre meg is beszéltük a román kollégával de nem tért észhez. már reggel hatkor is nyomták a helyiek. ez nagyon bejön.

van a környékünkön egy csomó egyházi hátterű hajléktalan-kajálda (mi is ilyenbe megyünk ma este.) lehet, ez vonzza a buggyantakat, de a legelképesztőbb utcai mutatványokat lehet látni: faszi egy zöld kötéllel megy a járdán és malmozik vele a karjával. ezt még a helyi erők is csodálták.

aztán vannak mobil igehirdetők, akik a produkció után együtt kacagnak egy nagyot jézussal.

 

a programunk egyébként igen nagyon súlyosan zsúfolt. reggel nyolctól este nyolcig. nem vicc. mondjuk a mai egyik előadást nem bántam. bizonyos gary weaver (egyetemi tanár) adott elő az amerikáról alkotott képről és annak hátteréről. mos jelent meg a könyve: American Mid Life Crisis – aki kapja, marja, érti, érdekli, olvassa. télleg érdekes.

 

többet majd máskor. „csókollak bennetek, magyarok.”